„Az érdekes látványnak hiteles tartalommal kell összekapcsolódni”

Dr. Hidán Csaba László történész, egyetemi docens, a KRE BTK oktatója már Egyetemünk alapításától kezdve elkápráztatja a hadtörténet órák látogatóit szemléletes előadásaival. A korhű fegyverzetet és harcművészetet nem csupán az egyetemi katedrán mutatja be, hanem számos ismeretterjesztő videójának segítségével igyekszik minél szélesebb körben megismertetni. Célja, hogy az elmúlt korok tárgyaira ne csupán „holt tárgyakként” tekintsünk, hanem a hajdani valóság egy apró szeleteként.

Bátran mondhatjuk, hogy kevesen vannak Egyetemünkön, akik ne hallottak volna Hidán tanár úrról és különleges óráiról. Mi indította a történészi, régészi pálya választására? Hogyan kapcsolódott ehhez az oktatói hivatás?
Valószínűleg még gyerekkoromból ered ez az érdeklődés: édesanyámék nagyon sokat meséltek nekem népmeséket, legendákat, mondákat, amikből a legtöbb történeti monda volt. Amikor kirándulni mentünk, édesapám mindig mesélte, hogy például honnan támadtak az oroszok, vagy épp itt és itt védekeztek a magyarok. Nagy hatással voltak rám ezek a gyerekkori történetek. Emellett, ha egy névnap, születésnap volt a rokonságban vagy a szomszédságban, alig egy óra elteltével már első és második világháborús katonanóták csendültek fel. Nekem ezek nagyon tetszettek, kamaszként felfigyeltem rájuk, nyilván ez is hatással volt rám. Végezetül pedig nagyon jó tanáraim voltak Kolozsváron az általános iskolában, a gimnáziumban és később Budapesten, az egyetemen is. Egyetem után kutatóként dolgoztam az Országos Testnevelési és Sportmúzeumban – mai nevén Országos Sport és Olimpiai Múzeum –, valamint a Nemzeti Múzeumban egy ideig, ez után kerültem a Károlira, ahol a kezdetektől fogva tanítok. Az, hogy tanítani kezdtem, az is a jó tanáraimnak köszönhető.
 
1993-tól már több ezer károlis hallgató vehetett részt előadásain. Úgy halottuk, tanár úr órái különösen szemléletesek. Hogyan hozza közelebb a történelmet a hallgatókhoz?
Amióta Egyetemünk áll, mindig itt tanítottam, és bár voltak könnyebb és nehezebb időszakok is, a hűséget nagyra becsülöm. Számomra kicsit olyan ez, mint a középkorban a nemzetség vagy a törzs: hallgatóimmal jó viszonyban vagyok, emberként kezelem őket. Nem csak bemegyek, megtartom az órát, majd pedig kijövök, hanem fontos számomra, hogy figyeljünk egymásra, és ha lehet, segítsünk egymásnak. Emellett igyekszem hiteles lenni. Általában, amit tanítok, azt meg is tudom csinálni. Nyilván egy várat nem tudok egyedül ostromolni vagy épp felépíteni, de a hadtörténet órára beviszem a szablyát vagy az íjat, éppen azt, amiről beszélek. Úgy érzem, a tanításban az a hiteles, ha az ember, amit tanít, azt ki is próbálja. Nem kell a legjobb vívónak, legjobb lovasnak vagy a legjobb közelharcosnak lenni, de ne csak olvassunk róla, próbáljuk is ki!

Mely történelmi korszak áll legközelebb a szívéhez? Régészként mit tart fontosnak a történelem kutatása során?
A Medievisztika Tanszék oktatója vagyok, így egyértelműen a középkor áll legközelebb hozzám. A középkor és a kora újkor, kb. az erdélyi fejedelemség végéig, a Rákóczi-szabadságharc végéig, ami bár kora újkornak számít, lényegében az emberek életmódja olyan volt Magyarországon, mint a középkorban.

A régészetben azt tartom fontosnak, hogy ne csupán kiássuk a harmincadik sírt, és tipologizáljuk. László Gyulát nagy mesteremnek tartom, bár hivatalosan nem tanított engem, de eljártam hozzá, amíg élt. Rengeteget tanultam tőle: az a kengyelvas vagy egyéb tárgy nem arra készült ezerszáz évvel ezelőtt, hogy majd egy régész kiássa, megmérje, kategorizálja és tipologizálja. Azért készült, hogy dolgozzanak vele, harcoljanak vele, vagy épp viseletként hordják. Ez a fő gondolatmenetem: ne egy halott tárgyként kezeljük ezeket, hanem a hajdani valóság mindennapi eszközeiként, amit az emberek használtak. Nem azért készültek, hogy évszázadokkal vagy ezredekkel később holt tárgyként, a megfelelő leltári számmal ellátva egy múzeumi tárlóban – rosszabb esetben egy pincében, egy láda mélyén – legyenek.

Tanár úr kolozsvári születésűként nagy figyelmet szentel a határon túli magyarságnak, amely téma Egyetemünk számára is kiemelten fontos.
Soha sem a trianoni Magyarországban gondolkodom, hanem Kárpát-hazánkban. Igyekszem minél több ismeretterjesztő előadást tartani a trianoni Magyarországon és a Kárpát-medencében egyaránt. A magyarságot egységként kezelem, mert az, hogy Trianon szétszakított minket, csak politikai szétszakítás volt. Számomra az erdélyi, a felvidéki vagy a délvidéki magyar nyelv ugyanolyan mint a magyarországi magyar nyelv. Gondoljunk csak bele: a magyar nyelv ma is a legnagyobb nyelv a Kárpát-medencében, és ami még fontosabb, hogy kommunikációs nyelv. Tegyük fel, hogy egy román-magyar vegyes faluban élő román bácsi egy szlovákiai, szlovák-magyar vegyes faluban élő szlovák boltos nénivel szeretne beszélni. Valószínűleg nem spanyolul, nem angolul és nem németül fognak szót érteni, hanem magyarul. Mindig a Kárpát-medencei magyarság egységében gondolkodom, és testvérként gondolok mindenkire, hiszen magyar magyarnak testvére. A hallgatóimra, akik egy elszakított országrészről származnak, igyekszem külön odafigyelni.

Doktori disszertációban a XI–XIV. századi Magyarország könnyűlovas fegyverzetével és hadviselési módjával foglalkozik, 2013-ban pedig Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki felsőoktatási tevékenységért és sokoldalú fegyvertörténeti ismeretekért. Hogyan került kapcsolatba a történelmi korok harcművészetével? Milyen technikákat ismert meg az évek során?
Ezt megint csak gyermekkoromra vezethetem vissza. Ahol mi laktunk Kolozsváron, a Hóstátban, az alsóvárosi református templom – vagy kétágú templom, ahogy Kolozsváron hívják – közössége egy erősen református identitású, hajdú közösség volt (a Hóstát Báthory Gábor és I. Rákóczi György hajdú telepítése). Itt éltek a hajdú harci hagyományok: a felnőttek rengeteget meséltek nekünk, és még nálunk is a padláson ott voltak a szablyák, sisakok vagy akár egy huszárnyereg. Így találkoztam gyerekkoromban a hadtörténettel és a harcművészettel. Egy idős rokonunk tanított meg arra, hogyan kell lóháton szablyával vágni, ami nekem kamaszként nagyon tetszett, és meg is tanultam ezeket. Idős bácsik mesélték, hogyan harcoltak a kozákokkal az első világháborúban, és nem csak beszéltek róla, hanem meg is mutatták. Itt visszacsatolnék arra, amit a tanításról mondtam: ezek a bácsik nem csak beszéltek a harcművészetről, hanem mesélés közben kértek egy botot, vagy épp bementek a házba, kihozták a szablyát, és meg is mutatták nekünk, amiről meséltek. Ő tőlük tanultam először, általuk ismerhettem meg a harcművészetet. Később nagyon jó mestereim voltak, magyar és keleti mesterek egyaránt. Amikor a Testnevelési és Sport Múzeumban harcművészet kutatóként dolgoztam, már sokkal mélyebben foglalkozhattam ezzel a területtel. Így kapcsolódott össze a hadtörténet, fegyvertörténet iránti érdeklődésem a harcművészettel és a gyakorlattal. Valójában a lovagkeresztet is a sokéves, színvonalas oktatói munkámért és a különleges fegyverek ismeretéért kaptam Áder János köztársasági elnök úrtól.

Alapítója az Aranyszablya Vívóiskolának. Milyen technikákkal, fegyverekkel ismerkedhetnek meg a tanulók? Kiket vár a vívóiskola?
Minden rendes embert vár az iskola. Fiúkat, lányokat, férfiakat, asszonyokat – én nem teszek különbséget. Egy átlagos képességű férfi vagy nő bátran járhat az edzésekre, csak legyen rendes ember és tisztelje társait. A technikáink általában a középkori magyar és sztyeppei népek által használt technikák: elsősorban szablya, fokosbalta, bot és rövid szablya. Mivel én a hadseregben ejtőernyős felderítő voltam, a katonai közelharc is szerepet kap az edzéseken. Kétféle foglalkozást tartunk: hétfőnként a katonai közelharcot gyakoroljuk – ez alkalom adtán akár utcán, önvédelemre is használható –, csütörtökönként pedig a hagyományos magyar szablyavívás kerül sorra.

A hagyományőrző rendezvények mennyire népszerűek a fiatalok körében? Hogyan látja az utánpótlás helyzetét ezen a területen?
Mondhatjuk, hogy népszerűek, ugyanakkor elég nehezen jutnak el ehhez a korosztályhoz a lehetőségek. Úgy vélem, többen vennének részt benne, ha lenne egy szervezett, szabályozott keret. Emellett, mivel valakinek önerőből kell létrehoznia a felszerelését, vagy például magas bérleti díjakat kell fizetni egy tornateremért, nehéz elvárni egy középiskolástól vagy egyetemistától, hogy ő sokat áldozzon ezekre a költségekre. Többek közt ezek miatt is jó lenne egyfajta központi támogatási rendszer, mert akkor sokkal többen kaphatnának lehetőséget a részvételre. Erre is van igény, nem csupán a kütyükre, de mindenképp szükség lenne a központi szervezésre. Az Egyetemen például most másodéves hallgatók szeretnének egy hagyományőrző kört alapítani, igyekszem őket segíteni ebben.

Tíz évig versenyszerűen karatézott, nemrégiben shotokan karatéból és összesített harcművészetekből mesteri fokozatú oklevelet szerzett. Milyen szerepet tölt be életében ez a sportág?
Számomra nem is sportág, hanem életmód. Az utóbbi több mint húsz évben csak akkor hagytam ki edzést, ha nagyon beteg vagy sérült voltam. Az, hogy sok nehézséggel sikeresen megbirkóztam életem során, elsősorban szüleimnek, az ő nevelésüknek köszönhető, de köszönhető a harcművészetnek is, és mindenek előtt Istennek. Nekem a harcművészet több mint sport, ez egy életforma. Több mint 10 évig versenyszerűen karatéztam, valamint összesített harcművészettel foglalkoztam, ennek eredményeképpen pedig 2018-ban shotokan karatéból és összesített harcművészetekből mesteri fokozatú oklevelet kaptam.

Ismeretterjesztő előadásai vagy például a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel közösen készített oktatóvideó-sorozata lenyűgöző előadásmódjának köszönhetően rendkívül népszerű az interneten. Miért tartja fontosnak az ismeretterjesztő műsorok gyártását napjainkban?
Ha tetszik, ha nem, a fiatalok jóval kevesebbet olvasnak manapság. Ők filmeken, képeken, videoklippeken és mémeken nőnek fel, tehát fontos számukra a látvány. Ha megtetszik a látvány, már jobban odafigyelnek a tartalomra is. Ugyanakkor az is fontos, hogy az érdekes látvány hiteles tartalommal vagy – mondjuk egy előadás esetében – hiteles szakmai felkészültséggel kapcsolódjon össze. Csak ismételni tudom önmagam: szakmai végzettség és alapos felkészültség szükséges a hatásos ismeretterjesztéshez, ami az én esetemben a harcművészetek gyakorlati ismeretét jelenti. A film nagyon fontos, hiszen már az 1920-as, 1930-as évektől kezdve befolyásoló tényező a kultúránkban és a politikában: lehet használni erre is, lehet használni másra is.

Népszerű televíziós műsorok forgatásánál kérik fel szakértő tanácsadóként, mint például a Magyarországon forgatott Borgiák című sorozat. Hogyan tudja segíteni a forgatócsoport munkáját? Megtudhatunk pár kulisszatitkot a filmiparról?
Azért hívtak a Borgiák sorozathoz szakértőnek, hogy a végeredmény történelmileg hiteles lehessen, és ne egy olyan produkcióvá váljék, ahol úgy harcolnak vagy úgy használják az ágyúkat, ami egykoron nem volt lehetséges. Mondok egy példát: amikor elsütötték a középkori ágyúkat, a töltés első fázisaként egy nedves tisztítórúddal végigtörölték a csövet. Ezért is volt egy fából készült vödör az ágyúcső mellett, amit egy kisebb kampóra akasztottak. Ebben nem puskapor, hanem víz volt: a törlő rudat belemártották, és végigtörölték vele az ágyúcsövet belülről. Ez azért volt fontos, hogy amikor lőporkanállal elhelyezik benne a lőport, nehogy egy szunnyadó szikra következtében rögtön felrobbanjon. A forgatáshoz megtanítottam a „francia tüzéreket” a középkori ágyúk töltési folyamataira, mozzanataira, de azt is megmutattam, milyen egy reális várostrom, hogyan állítsák fel a gyalogságot és a lovasságot.

Kulisszatitkok? Egy forgatáson mindig kiemelten fontos, hogy baleset ne történhessen. Volt egy jelenet, amikor láncos golyóval a pápai gyalogságba lőttek. Ehhez a jelenethez a földben elástak egy gázpalack méretű palackot, ami tele volt sűrített levegővel. A tetejére egy felfelé szélesedő, kb. 40 cm átmérőjű tölcsért helyeztek, ebbe virágföldet tettek, végül pedig gyeptéglát. Mikor mindezt távirányítással működésbe hozták, a sűrített levegő igen nagy erővel előtört, a tölcsér pedig úgy dobta szét a virágföldet és a gyeptéglát, mintha valódi becsapódás, robbanás történt volna. A palack mellett ott volt egy füstgép is, ami ontotta magából a füstöt, még hitelesebbé téve a robbanást. A közeledő „pápai gyalogság” tagjai nyilván tudták, hol lesz a lövés, és a „robbanáskor” csak úgy estek jobbra-balra. Ráadásul, akik elöl mentek, gumikötélhez voltak kötve, ami az utolsó pár méteren megfeszült, így a robbanáskor kicsit felugorva a kötél visszarántotta őket, mintha csak a légnyomás emelte volna fel az első sorokat. Távolról és a filmen úgy nézett ki – füstgép, sűrített levegő, gumikötél, magasba rántás, virágföld, gyeptégla –, mintha egy valódi robbanás történt volna. További érdekesség, hogy a sminkesek és a szilikonbábu-készítők, modellezők egy-két esetben valóban néhány statiszta arcát modellezték ki. Míg az egyik pillanatban a pápai gyalogságban 2-3 statiszta menetelt, a következő percben már hiányzott a statiszta fél arca vagy álkapcsa, természetesen szilikonbábu formájában. Mivel 40 másodperccel ezelőtt a néző még a gyalogság tagjaként látta az illetőt, a következő jelenetben pedig csak a fél arcát láthatta, ahogy ott fekszik a földön, még hitelesebbé vált a film a valódi emberekről mintázott bábuknak köszönhetően.

Következő események


Galéria

Galéria

 

Tudomány, kutatás

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube