Hogyan stoppoljunk vitorlást a Csendes-óceán partján?

Különleges világutazós kalandokról, tőlünk távol eső kultúrákról, azok szokásairól, hagyományairól is olvashatunk a következő oldalakon. De tegyük csak félre a sztereotípiáinkat, hiszen mindez egy valaha református lelkészként végzett kalandor és rátermett feleségének tolmácsolásában történik. Beszélgetőpartnerünk, Végh Teodóra, japán-angol nyelvszakos károlis hallgató volt, mikor megpályázta az első okinavai ösztöndíjat. A szigetországban végül öt évet töltöttek férjével, Lőrinczi Hunorral, majd kétéves hátizsákos barangolásra indultak a világ körül. Teodóra ma már a tahiti tánc elismert oktatója idehaza, míg férje a tahiti dobok rejtelmeibe vezeti be a polinéz zene és a ritmusok iránt érdeklődőket.


Annyi szegletén megfordultál a világnak, amennyi a legtöbb ember számára csak álom csupán. Mindig is benned volt ez a „mehetnék” vagy csak később, felnőttkorban alakult ki?
Hozzávetőlegesen tíz éves koromtól éreztem, hogy menni szeretnék, mindent szeretnék látni és új dolgokat megismerni. Emlékszem, ugyanennyi idős koromban elmentem például futni: szándékosan a déli forró melegben indultam, annak érdekében, ha majd később perzselő, mediterrán tájakon, vidékeken szeretnék utazgatni, akkor bizonyára ettől majd edzettebb leszek, és jobban bírom a kánikulát, a forróságot. A földön alvás is mindig vonzott, gyakran így töltöttem az éjszakát annak érdekében, hogy a talaj viszontagságait jobban bírjam, hogy a komfortzónámat tágítsam. Tehát ilyen és ehhez hasonló szép, kerek történeteket, kihívásokat gyártottam magamnak gyerekként a tervezgetett kalandjaimhoz. Az első nagy utazós lehetőség, ami adódott, Hollandiába repített. A nálam tizenegy évvel idősebb nővérem ott élt a férjével, engem pedig kivittek magukhoz három hónapra – kerestek nekem egy nemzetközi iskolát Rotterdamban, ahova ez idő alatt járhattam. Itthon akkoriban a Lónyay Utcai Református Gimnázium hatosztályos gimis képzésének voltam a nyolcadikos diákja. A hollandiai kitekintő nagyon meghatározó élmény volt számomra, hiszen ebben a három hónapban tanultam meg angolul, a világ minden tájáról voltak osztálytársaim, ami leírhatatlanul tetszett. Ami akkor motivált, az később sem illant el: ugyanezen ösztöneimnek köszönhető az is, hogy később a japán-angol szakot választottam. 2002-ben kezdtem az egyetemi éveket, amikor még nagyon fiatal intézmény volt a Károli. Emlékszem, a Reviczky utcában húztuk össze magunkat pici termekben, nem volt túl sok asztal és szék, gyakran volt olyan érzésem, mintha „DIY-egyetemre” járnék, de nagyon családias volt a hangulat! (Nevet – írja a szerk.) Talán harmadéves lehettem, amikor bevezették a Neptunt, tehát hajdanán még egy-egy tollal álltunk a tantermek ajtajai előtt, ahova kifüggesztették az aktuális szemeszterre meghirdetésre kerülő szemináriumot, és aki időben oda tudott furakodni a tollával, hogy felírja a nevét, az fent volt a listán, aki nem, az lemaradt.



Hol ismerted meg férjed, aki csakúgy, mint mindenben, az utazásaitok során is hű társad volt? Ő sem lehet egy otthonülős fajta!
A Károlin, egy idegenvezető tanfolyamon. Hunorral egy gimibe jártunk annak idején – de ő akkor volt végzős, amikor én kezdtem a sulit, így ott nem ismerhettük meg egymást. Ő teológia szakon végzett a Károlin, de mellette máshol idegenforgalmat is tanult. Érdekelte az idegenvezető szakma is, és mindketten egyidőben bejutottunk az említett idegenvezető képzésre. Jókor voltunk jó helyen, körülbelül három perc alatt megtaláltuk a közös nevezőt.



Úgy tudom, egy japán ösztöndíj indította el azt a folyamatot, ami végül egy hosszú barangolásba fordult a világban.
2006 szeptemberében házasodtunk meg, a következő hónapban, októberben pedig már kint is voltunk Okinava szigetén, ahol egész egy évet töltöttünk az említett ösztöndíj kapcsán. Amikor hazajöttünk az egy év leteltével, itthon lediplomáztam, Hunor pedig lelkészként dolgozott, viszont továbbra is éreztük, hogy szívesen útra kelnénk még. Kis idő múlva megpályáztam egy másik ösztöndíjat – ez egy kutatói ösztöndíj volt az Okinavai Művészeti Egyetemen. Nagyon jól éreztük magunkat, tetszett nekünk a sziget, én kedveltem az egyetemet - így végül négy és fél év után hagytuk magunk mögött a szeretett ottani életünket. Máig nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Okinavára. Akkoriban sokat foglalkoztatott bennünket a jövőnk tervezése, vacilláltunk, letelepedjünk-e ott, hazajöjjünk-e Magyarországra vagy nekiinduljunk utazni, hiszen mindig is vágytunk egy igazi hátizsákos utazásra, csavargásra. Szóval rengeteget tanakodtunk, hónapokon át törtük a fejünket, hogy ez utóbbi opció mivel jár. Nehezen, de meghoztuk a döntést: úgy voltunk vele, hogy majd hetven évesen, ha visszanézünk, nem szeretnénk azon törni a fejünket, milyen lett volna; milyen jó lett volna, ha. Szóval úgy határoztunk, akkor ideje megtudni, vágjunk bele! Mókás módszert alkalmaztunk a döntés meghozásakor: mivel nem akartuk egymást befolyásolni, ezért egymás elől elrejtve egy-egy papírfecnire írtuk fel szándékunkat, majd elcseréltük a cetliket. Szerencsére a két cédula megegyezett, mindegyiken az szerepelt, hogy menjünk. Két évet utaztunk így, egy-egy hátizsákkal a hátunkon: fantasztikus élményeink vannak, de nyilvánvaló, hogy nem volt mindig könnyű. Néha úgy voltunk vele: „hová tettük az eszünket, hogy nekiindultunk?” – de olyan soha nem volt, hogy egymást hibáztattuk volna, hogy ki miatt vagyunk ott, ahol, hiszen közös volt a végszó, de persze egyéni döntésen alapult az elhatározás. Ha bajban voltunk, ketten voltunk bajban, amikor pedig nem tudtunk betelni a csodával, akkor ketten élveztük annak minden percét.



Elmondanád, hogy merre jártatok az évek során? Hol és hogyan találkoztál a tahiti tánccal? Az utazás alatt történt ez is?
2013 és 2015 között kirándultunk. Úgy kezdődött, hogy Okinaván bezártuk a lakásunkat, bedobtuk a kulcsot a postaládába, aztán körbestoppoltuk Japánt – volt még jócskán olyan hely, amit nem láttunk, és szerettük volna megnézni a többi szigetet is. Mindig út közben döntöttük el a következő célpontot, aztán a kirándulás után Tokióból Hawaii-ra repültünk, ahol három hónapot éltünk. Főleg Big Island-en voltunk – a Nagy Szigeten –, ezenkívül Maui, Molokai és Oahu a három másik sziget volt betervezve, amelyeken rövidebb időszakokat töltöttünk. Big Island-en a Workaway program segítségével egy családnál dolgoztunk a ház körül, amiért koszt és kvártély járt cserébe. Nagyon jól kijöttünk a ház népével: sokat vigyáztunk a házaspár gyerekeire, segítettünk mindenben a ház körül, és mindemellett együtt jártunk kirándulni, túrázni, szörfözni… A házból gyönyörű kilátás nyílt a Kealakekula-öbölre, ahol Cook kapitány partra szállt hajójával Hawaii-on. Aztán – ha jól tudom – ott és akkor rögtön véres összetűzésbe keveredett a bennszülöttekkel, úgyhogy ebben a varázslatos öbölben vesztette életét –na de elkalandoztam. Az első Big Island-en töltött éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludtam: az első napon egy svájci srác és német barátnője az orrunkra kötötték, hogy hajnali úszással kezdik a másnapot az öbölben – hívtak bennünket is, én pedig annyira lázban égtem és izgultam, nehogy lemaradjunk róla, hogy nem jött álom a szememre!
Hawaii-ról – a három ott töltött hónap után –, amikor lejárt a vízumunk Tahitire mentünk, ahol végül fél évet töltöttünk: december végén érkeztünk és augusztus elején indultunk tovább. A tahiti tánccal még Japánban találkoztam, 2006-ban. Okinaván élt egy tahiti lány, ő mutatta meg nekünk az egyetemen, mégis hogyan táncolnak az ő szigetén. Betett egy dobszólót és elkezdett rá táncolni – ez a jelent kicsit olyan volt, mint amikor Hunorral találkoztunk: mint egy villámcsapás, tudtam, hogy ezt szeretném majd csinálni, amíg világ a világ. Tehát tőle kezdtem el tanulni a tahiti táncot, illetve később találtam egy tánciskolát is, ahová végig jártam, míg ott éltünk. A tánciskolában japánok tanítottak bennünket, és ugyan nagyon magas színvonalú volt a kurzus, de kialakult bennem egy igény arra, hogy a tahiti táncot egyszer a helyiektől is szeretném majd tanulni, ezért is vettük utunkat Hawaii után Tahiti felé. Közben Hunor a tahiti dobok szerelmese lett, ő ennek a művészetét sajátította el. A legtöbb – hozzánk hasonló – hátizsákos-utazó abban az időszakba Dél-kelet Ázsiát vette célba, hiszen nagyon szép terület, elég biztonságos, mindemellett olcsó és turisztikailag szemlélve is sok az attraktív elem. A déli tengerek környékére - amerre mi indultunk Polinéziába -, nagyon drága eljutni, ott nincs kialakult utazókultúra, az emberek csak franciául beszélnek, tehát ilyen szempontokból vizsgálva jóval nagyobb kihívás. Visszaemlékezve, a nyelvi nehézségeket tényleg elég keservesen oldottuk meg, de előtte nem gondoltunk erre. Amikor az embert csak turista-célok ösztönzik útján, és néhány napot, hetet marad egy-egy színtéren, az más tészta, de mi azért hosszabb távra terveztünk. Szerettünk volna valamiféle önkéntes munkát is találni, viszont ehhez azért hiányzik a helyi nyelv ismerete. Szerencsére én beszélek spanyolul, ami valamennyire a segítségünkre volt, aztán – mivel a szükség nagy úr - viszonylag gyorsan megtanultuk a francia konyhanyelvet. Július elején volt az a Tahiti Táncfesztivál, amin nagyon szerettem volna részt venni és versenyezni. Februárban toborozzák a csapatokat, és a megalakulástól kezdve a versenyig intenzív gyakorlás veszi kezdetét. A versenyen előadnak egy történetet, egy mítoszt, egy mesét – ehhez van egy csapat, akik megírják a koreográfiát, a dalszövegeket, van narrátor, tehát nagyon komplex az egész. Ez a világ teljesen levett a lábamról, hiszen szeretem a testmozgást, a táncot, a zenét, de ez a sokrétűség különösen lenyűgözött. A dallamok, a ritmusok összefüggenek a kosztümökkel, a kosztümök a történettel, és így tovább. Egy csoda folytán sikerült becsatlakozni egy autentikus csoportba, aminek a menetét a régi – már általam említett – Neptun nélküli Károlis időszakhoz hasonlíthatunk: nem hirdetik meg interneten a tanfolyamot, nincs toborzó, hanem a híre szájról szájra terjed. Valaki szól a tavalyi haveroknak, a másik meg az unokatestvérének, a harmadik elhívja a kollégáját, aztán egyszer csak kezdetét veszi a gyakorlás. Szerencsések voltunk, mert rögtön az elején lett egy tahiti barátunk, aki bemutatott minket boldog-boldogtalannak, azzal a csatakiáltással, hogy „itt van ez a két magyar, dobolnak meg táncolnak, és szeretnének bejutni az egyik csapatba”. Aztán jártunkban-keltünkben egy táncbemutató után odamentünk fotózkodni a táncosokkal, ahol az egyik fiú megkérdezte, hogy „nem ti vagytok az a furcsa pár, akik idejöttek és szeretnének táncolni?” Aztán szó szót követett, másnap már egy csoport gyakorlóóráján találtuk magunkat délután ötkor. Ma sem teljesen világos, hogy zajlott le közöttünk ez a párbeszéd, de a fiúval franciául beszélgettünk, és akkor még csak egy hónapja voltunk Tahitin, tehát még egyáltalán nem tudtam jól franciául… A helyszínen – mikor megérkeztünk –, persze mindenki kérdőn nézett ránk, hogy mit keresünk ott. Én pedig lelkesen mondtam nekik, hogy nekünk egy barátunk szólt, hogy „mi-jönni-tánc”! Kérték, hogy akkor hozzuk ide a barátunkat, de a fiú persze nem volt ott. Megkérdezték a nevét is, de rájöttünk, hogy még azt sem tudjuk. Hebegtünk-habogtunk, néztünk kérdőn, aztán valahogy mégis csak ottragadtunk a gyakorlásra.
Elmondhatatlanul izgalmas volt a részese lenni ennek az egésznek, végig járni a gyakorlásokra ¬– mindeközben pedig volt, hogy autóban laktunk, volt, hogy valakinek a lakására vigyáztunk, éppen, amilyen lehetőség adódott.

 



Mi következett ezután?


A verseny után sem döntöttünk még úgy, hogy hazafelé vennénk az irányt. 2014 júliusában lezajlott a táncos próbatétel, és úgy gondoltuk, Tahitiről továbbindulunk. Hajóval szerettük volna mindezt, így körülbelül két hétig minden nap kimentünk a kikötőbe és megkérdeztük a hajósokat, hogy nincs-e szükségük legénységre. Nem volt túl gördülékeny a metódus, de végül „stoppoltunk magunknak egy vitorlást”, fogtunk egy hajóskapitányt, aki Új-Zélandra készült egyedül ¬– mondhatni rekreációs célok által vezérelten ¬–, és még úgy is szüksége volt a segítségre, hogy tapasztalatlanok voltunk a hajózásban. Augusztus elején végighajóztuk a Francia Polinézia szigetvilágát: kikötöttünk Bora-Borán, Raiatea-n, Tahaa-n, majd onnan mentünk tovább a Cook-szigetekre, Niue szigetére, Tongára, innen pedig Új-Zélandra. Novemberben érkeztünk meg.
A leghosszabb időszak egyhuzamban a tengeren tizenegy napot ölelt fel, általában három-négynapos átkelések voltak jellemzők a szigetek között. Rajatea szigetén töltöttük a legtöbb időt, mert bekrepált a hűtőszekrény a hajónkon – két héten át vártunk alkatrészre ezen a különleges helyen.
Új-Zélandra az északi sziget északi csücskénél érkeztünk meg. Előtte napokig csak a tengert láttuk, aztán egyszer csak felfedezni véltünk egy iszonyú hosszú fehér felhőt. Ahogy közelebb értünk, kirajzolódott, hogy a felhő tulajdonképpen pont a sziget fölött helyezkedik el, ami lélegzetelállító volt a napokon át tartó nyílt tengeri látvány után. Később tudtuk meg, hogy Új-Zéland maori neve egyébként nem jelent mást, mint „hosszú fehér felhő”. Új-Zélandon is három hónapig maradtunk – azt hiszem olyan utazók vagyunk, akik nem szeretnek gyorsan továbbállni. Minden helyet szeretünk jobban megismerni, alaposan megfigyelni. Ha nem lettek volna a vízumhatárok, akkor valószínűleg még mindig ott lennénk! (Nevet – a szerk.) Egyszóval a vízum nagy segítség volt a fegyelmezettségünk megőrzése szempontjából. Új-Zélandon dolgoztunk, mert addigra már eléggé elfogyott a pénzünk. Aucklandben kaptunk munkát: a kikötőben laktunk, és Hunorral ketten felújítottunk egy százéves vitorláshajót! Működőképes hajó volt, de rengeteget kellett csiszolni, vakarni, festeni. Nagyon magaménak éreztem a tevékenységet, élveztem minden percét. Tahitin például dolgoztam egy igazgyöngyös ékszerboltban – annyira utáltam! Soha nem vennék magamnak gyöngyöt, így abszolút nem voltam hiteles azon a helyen, a hajó viszont nagyon élvezetes volt és kihívásként éltem meg minden percét. Később – de még azelőtt, hogy szedtük volna a sátorfánkat – elstoppoltunk az északiról a déli szigetre, és ezen a részen is körülnéztünk.  
Új-Zélandot magunk mögött hagyva továbbindultunk Ausztráliába. Ezen a kontinensen van egy legendás nagybácsim, akit meglátogattunk. Megdöbbentő volt vele találkozni, de két hetet eltöltöttünk például egy aboriginal művésztelepülésen is, ami szintén nagy élmény volt, hiszen festéket kevertünk a helyi néniknek, akik a híres pöttyös festményeket csinálják. Fantasztikus volt látni ezeket, hogy készülnek! Ausztrália közepe, a vörös sivatag is életre szóló kaland, ahonnan végül stoppal érkeztünk Darwin városba, és ahonnan egyenesen Balira repültünk két hónapra. Az utolsó állomásunk Bali után Malajzia, Kuala Lumpur volt – innen repültünk haza tíz nap barangolás után Magyarországra.
Letelepedni jöttünk, addigra elég volt a csavargásból. Tudom, hogy ez rosszul eshet annak, akinek az efféle impulzus kimaradt az életéből, de az a helyzet, hogy tényleg abból is elég egy idő után: nem lehet hosszútávra tervezni, nincs az embernek otthona, nem tud olyan projektekbe belevágni, aminek idő kell, hogy beérjen. Hiányzott az az alkotómunka, az, hogy van párna a fejünk alatt, hogy mindig tudjuk, van mit ennünk.



Hazatérésetek után mivel foglalkoztál? Rögtön a táncoktatásban kezdtél gondolkodni? Mit kell tudni erről a fajta testmozgásról? Hogyan vált életcéllá a táncoktatás?
Egyáltalán nem volt tudatos. Úgy voltam vele, hogy keresek valami állást, lesz, ami lesz. Akkor az angol nyelv tanítása tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, azzal találtam a legkönnyebben munkát. Sokáig különböző cégeknél tanítottam üzleti angolt, illetve magánórákat tartottam. Csak néhány hónap múlva, ezek mellett kezdtem a tánctanítást, heti egy alkalommal. És persze álmodoztam róla, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, de nagyon messze voltam még attól, hogy ebből éljek meg. Eleinte tíz-tizenöt lány járt hozzám, megtetszett nekik az, amibe én is beleszerettem: hogy a tahiti tánc nagyon atletikus mozgásforma, aminek sokféle verziója, arca van. Nagyon szeretem, hogy természetes, erőteljes, dinamikus, tehát kell hozzá állóképesség, de mellette szükség van eleganciára is. Tehát elegáns, nőies és erőteljes egyszerre. És ami engem még kifejezetten megfogott benne, azok a lüktető, gyors dobszólók! A tahiti tánc nagyon intenzív csípőmozgás, ami erősíti az említett testrészt, javítja az állóképességet, a tartást és - már hosszabb idő távlatából tudom, hogy – az önbecsülést, az önmagunkkal és a világgal való kapcsolatunkat is. És ami a legjobb: mezítláb kell táncolni!

 



Az elmúlt években óriási fejlődésen ment keresztül a Tahiti Tánc, vagyis az általad megálmodott tánciskola. Honnan kezdted/kezdtétek itthon, és hol tart most pontosan a projekt?
2015-ben, tíz-tizenöt táncossal kezdtük és még azt is kétszer meggondoltam akkor, hogy egyáltalán bevállaljam-e. Az is nagy dolognak számított eleinte, hogy egyáltalán találtunk egy ideális helyszínt az óráknak, hiszen Budapesten meredek terembérleti árak vannak. De szerencsére találtunk egy olcsót és nagyszerűt, aztán sorra szembejöttek a jó lehetőségek: a következő nyáron volt egy fesztivál, amire meghívtak workshopot tartani, itt is láttak minket, ami hozzájárult a népszerűsítéshez. Olyannyira, hogy szeptemberben rájöttem, hogy nem elég egy tanfolyam, annyi az új jelentkező, hogy máris kettőre van szükség. Aztán nagyon hamar heti hárommal folytattuk. Így nőttünk szépen apránként, most pedig már ott tartunk, hogy rajtam kívül három táncostársam is oktató szerepkörben van, és a tánciskolában hét különböző – két kezdő, két középhaladó, két haladó, illetve egy fellépő – csoportban csaknem száz táncos van összesen, illetve ennyi ember van, aki valamilyen módon kapcsolódik hozzánk. Hunor pedig a tahiti dobzenekart vezeti, amiben öt állandó tag van. Mondjuk ez, amit ismertettem, rövid időn belül valószínűleg nagy átalakuláson fog átmenni, hiszen a járványhelyzet alatt bekúszott a rendszerbe az online oktatás is. A fellépőcsoporttal – vagyis a Manahiti Tánc- és Dobzenekarral – produkciókat is vállalunk ilyen-olyan rendezvényeken, fesztiválokon vagy akár esküvőkön, éttermekben, és így tovább. Hihetetlen, de hamarosan már az ötödik születésnapunkat ünnepeljük – hát ez alakult az elmúlt öt évben! A vírus tényleg átírta a terveinket, ebben az időszakban elengedtem, hogy megélhetésként is tekintsek a táncra. Úgy voltam vele, hogy ha kell az embereknek, akkor továbbra is menni fog, ha pedig nem kell, akkor kitalálok valami mást, amiből megélek majd. Meg tudtam volna barátkozni azzal a helyzettel is, ha egyedül kell táncolnom ebben a néhány hónapban, de nagyon jó érzés volt rádöbbenni, hogy nem kell erre az opcióra hangolódni. Nagyon sokan folytatták velem így is, sokaknak volt nagy szüksége a táncra a bezártságban, segített a mentális egészségünk megőrzésében is. Illetve hozzá kell tennem, hogy ez az egész nem csak a táncról szól, hanem hangsúlyos a közösségépítés is. Figyelünk és számíthatunk egymásra, és még az online órák alakalmával is mindig megbeszéltük, ki hol tart éppen az életében. Mikor valakinél láttam, hogy nincs minden rendben, akkor másnap felhívtam vagy dobtam neki egy üzenetet, hogy minden oké-e? – valahogy így kell elképzelni ezt a valóságban, tehát emberileg is sokat tudunk annyit adni egymásnak.



Mi változik meg az emberben, az életszemléletében, ha alkalma adódik eltérő kultúrákkal, azokból származó emberekkel megismerkednie?
Biztos, hogy kialakul az emberben alázat. Amíg az ember a saját kultúráján nem tekint túl vagy nem lép azon kívül, akkor azt hiszi, hogy az a mérvadó, amit ő csinál, illetve a világ olyan, ahogy ő nézi, amilyennek az ő szemüvegén át látszik. Lehet ezt másféleképpen is fejleszteni, gyakorolni: például, ha egy másik nyelvet tanul meg az ember, abból már érződik egy olyan elementáris gondolkodásbeli különbség, amiből rájövünk, hogy ahogy mi gondolkodik, az csak egy lehetőség a sok közül. Nyitottságot, elfogadást és alázatot hoz.



Most éppen a Balaton-felvidéken töltitek a napjaitokat. Elég volt kicsit a nagyvárosból, vagy csupán praktikus okokból - a kisbabátok és/vagy a járványhelyzet miatt váltottatok a falusias, lassúbb életmódra?
Régóta terveztük, mindig vágytunk rá, hogy sok időt töltsünk itt. Szerencsések vagyunk, van a családnak itt egy háza, amit igazából használhatnánk, csak ugye mindkettőnket Budapesthez kötött a munka, így sose használtuk ki. Volt egyfajta félelmünk is, hogy itt nagyon elszigeteltek lennénk. Aztán jött a Covid, ami tényleg, egyik pillanatról a másikra változtatott meg mindent: Hunor összes idegenvezetői túráját törölték, nekem bezárt a tánciskola. Ültünk otthon, gondolkodtunk, hogy másnaptól se bevételünk nincs, se munkánk. Viszont van egy kisgyerekünk, akit nem vihetünk le az utcára a belvárosi lakásból. Szóval adta magát, hogy elhagyjuk a fővárost. Akkor vészhelyzetnek tűnt, viszont nagyon gyorsan álommá alakult át, hiszen ennél jobb helyen tényleg nem is lehetnénk. Mindhárman nagyon szeretünk itt élni. A környék csodálatos, van kisugárzása, és szeretjük az itt megtapasztalt lelassulást! Nem is tudom, ennyi minőségi időt hármasban, mikor lett volna lehetőségünk megélni.



Szerepel még bármilyen úti cél a bakancslistádon?
Én ennél boldogabb – mint most itt a Káli-medencében, egyhelyben – nem is lehetnék. De persze ilyenkor, kicsi gyerekkel azért nagyon mások az ember igényei. Viszont így is úgy érzem, az utazás témakörét eléggé kimerítettük. Egyetlen egy hely van még, ahova rettentően szeretnék eljutni, és ami nem hagy nyugodni: ez a Marquises-szigetek. Félúton van Amerika és Tahiti között, a Csendes-óceánban. Tehát ez is Francia Polinéziához tartozik, viszont egy nagyon izolált szigetcsoport: még rendkívül nyers, vad és természetközeli. Máshova is szívesen megyek, de ez az egy nagy kaland, amire még piszkosul vágyom!

 Fotók forrása: Végh Teodóra

Galéria

Galéria

 

Tudomány, kutatás

Névjegy

Névjegy

 

Napi biztatás

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube