Pécsi Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar
Pszichológia Doktori Iskola

panyililla@gmail.com

---

Absztrakt

A végtag-amputációt követő rehabilitáció hatékonysága, a protézis beválása nagyban függ az egyén pszichológiai alkalmazkodásától, motiváltságától. Az új élethelyzet, a beszűkülő funkcionális képességek, a testképben és az énképben bekövetkező változások óriási kihívást jelentenek. A beavatkozás utáni kezdeti időszakban számos pszichés probléma merül fel (Pl.: gyászreakció, szorongás, depresszió, nehézségek a szociális helyzetekben, alacsonyabb színvonalú jóllét és életminőség, a testtel való elégedetlenség, az énkép és identitás felbomlása). Az alkalmazkodás folyamata során a betegeknek meg kell küzdenie a felmerülő testi- és lelki problémákkal, újratanulni mindennapi aktivitásaik kivitelezését, elfogadni a testképükben bekövetkezett változásokat és mindezt beépíteni egy merőben új szelfkoncepcióba. Az amputáció komoly trauma az egyén életében, mely globálisan megrengeti a pszichológiai működést, a korábbi identitást. Az amputáció következtében fellépő pszichés reakciók vizsgálata rendkívüli jelentőséggel bír, mivel az eredmények könnyen visszaforgathatóak a gyakorlatba, a betegek rehabilitációjának folyamatába.

Bevezetés

Az elmúlt évtizedekben egyre elterjedtebbé vált pszichológusok bevonása különböző orvosi tevékenységekbe. Az amputáción átesett emberek esetében számos területen szükség volna pszichés támogatásra, kezdve a műtéttel kapcsolatos információadástól, a rehabilitáción és új élethelyzethez való alkalmazkodáson át egészen a protézis beválásának, illeszkedésének elősegítéséig (Gallagher, 2004). A műtétre való felkészítés (pl.: fantomszenzációk fellépésére való figyelmeztetés) jelentősen befolyásolja a kórházi tartózkodás időtartamát és a szükséges gyógyszer mennyiségét is (Butler, Turkal és Seidl, 1992). Az amputációt követő rehabilitáció alapjaiban függ a betegek pszichés alkalmazkodásától, megküzdő-képességétől és az újabb protézis technológiák gyakorlati alkalmazása is akkor valósulhat meg a leghatékonyabban, ha azok a betegek egyéni igényeihez is alkalmazkodni tudnak (Desmond és MacLachlan, 2002).

Mindezeken túl különös figyelmet érdemel a testkép kérdése, s az ezzel szoros összefüggésben álló énkép- és identitásváltozás, amely komoly kihívást jelent az amputáción átesett egyének számára.

Az amputációtól a rehabilitációig – a folyamat során felmerülő pszichoszociális kérdések

Az amputációra adott reakciók és a pszichológiai alkalmazkodás nagy egyéni különbségeket mutat, de vannak olyan válaszok, melyek kisebb-nagyobb mértékben minden embernél megjelennek, akik átesnek egy ilyen beavatkozáson. Jellemző reakció a szorongás, depresszió érzése, a szociális helyzetekben fellépő nehézségek, a csökkent életminőség és jóllét észlelete, valamint a gyászreakció (Eiser és mtsai, 2001; Desmond és MacLachlan, 2002). A pszichés válaszreakciót befolyásolja az életkor, a nem, a társas támogató háló, az egyén személyiségtényezői és megküzdőképessége, a fantomszenzációk és fájdalom fellépése, valamint az amputáció oka, és a beavatkozás óta eltelt idő. A kutatásokban és a rehabilitáció során mindezen faktorokat figyelembe kell venni a sikeres megküzdés és adaptáció érdekében (Horgan és MacLachlan, 2004).

I. Pre-operatív fázis

Az amputáció előtti reakciókat jelentősen befolyásolja, hogy milyen okból kifolyólag történik a beavatkozás. A balesetet, traumatikus sérülést szenvedett egyénekben lassan tudatosul helyzetük, mivel nem tudnak felkészülni az elkövetkező műtétre. Azok a személyek, akik krónikus betegség miatt kénytelenek elszenvedni a beavatkozást, sokszor megkönnyebbülést éreznek, és a műtétet megoldásként fogják fel egy hosszasan elhúzódó problémára, azonban sok kétség merül fel a jövővel, megküzdő-képességgel kapcsolatban és elővételezett gyászélmény is felléphet.

II. Első - közvetlen poszt-operatív fázis – a beavatkozás utáni napok

A legtöbb beteg komoly kétségbeesést és distresszt él át, mások lelki ürességet tapasztalnak, ami a tagadás jele lehet. Pozitív reakció ebben a fázisban az optimizmus, mely főként idős embereknél, háborús veteránoknál fordul elő.

III. Második – középtávú – poszt-operatív fázis – a rehabilitáció időszaka

A betegek többsége ekkor fogja fel a helyzet realitását. A veszteségélmény következtében gyakran gyász, tagadás lép fel. A rehabilitáció során számos új kétség merülhet fel, mivel újabb-és újabb nehézségekbe ütköznek (pl.: hétköznapi feladataik ellátása, protézissel való járás stb.). Más emberek reakciói rendkívül fontosak ebben a szakaszban.

IV. Harmadik – hosszútávú – poszt-operatív fázis

Ez a szakasz akkor kezdődik, mikor a betegek kikerülnek a kórházból, új életet kezdenek élni

saját otthonukban, egy teljesen más kontextusban. Ebben a szakaszban elenyésző a betegekkel folytatott vizsgálatok száma, s ezzel együtt az irodalmi háttere is, holott a sikeres alkalmazkodásról csak akkor kapnánk hiteles képet, ha ez a fázis is feltérképezésre kerülne (Horgan és MacLachlan, 2004).

Depresszió, szorongás

A depresszív tünetek megjelenése összefügg a csökkent protézishasználattal, az alacsonyabb aktivitásszinttel és egészségérzettel, valamint magasabb distresszel és alvászavarokkal (Price

és Fisher, 2002). Az amputáció utáni depresszió prevalenciáját illetően azonban ellentmondásosak az eredmények – egyes vizsgálatokban a depresszió emelkedett szintjét találták, mások nem találtak ilyen összefüggést. Horgan és MacLachlan (2004) elvégezte a témával kapcsolatos cikkek metaanalízisét, és arra jutottak, hogy a depresszív tünetek megjelenése kapcsolatban áll az amputáció óta eltelt idővel. A beavatkozás utáni első két évben a depresszió relatíve magas szintje figyelhető meg, és az idősek erőteljesebb tüneteket mutatnak, mint a fiatalok. Hasonlóan a depresszióhoz, a szorongás emelkedett szintje figyelhető meg az amputáció utáni rövidtávú időszakban (első egy év), majd ezután az átlagpopuláció szintjére áll vissza (Horgan és MacLachlan, 2004).

Társas érintkezés, társas támasz

Az amputációból fakadó fizikai korlátozottság több szinten hat a társas kapcsolatokra. A betegeknek hozzá kell szokniuk a másság érzéséhez, valamint egy nagyobb fokú kiszolgáltatottsághoz. Általában a szociális helyzetektől és mindennapi teendőktől való visszahúzódás jellemző rájuk – kerülik a közösségi aktivitásokat és nyilvános szereplést. Különösen a kezdeti időszakban nagymértékű segítségre és támogatásra van szükségük és más emberek reakciói meghatározóak lehetnek az új helyzethez való alkalmazkodásban. Az amputált emberekkel szembeni előítéletek gyakran vezetnek szégyen, megbélyegzettség érzéséhez, ami akár teljes szociális izolációig vezethet. A támogató társas háló, és a beteg által észlelt társas támasz az egyik legfontosabb faktor a pozitív alkalmazkodásban, ami egyfajta puffer-tényezőként hat (Horgan és MacLachlan, 2004).

Az amputáció megélése – változások a testképben, énképben, identitásban

Az amputációhoz való alkalmazkodás folyamata erősen függ attól, hogy az egyén hogyan éli meg a beavatkozást, hogyan képes azonosulni az „amputált-léttel”. A megküzdési folyamat során be kell építeni az ’én’-be a megváltozott testképet, mind protézissel, mind pedig anélkül. Számos olyan változás is történik, melyek a testképen túl a személy egész énképét érintik, s az identitás újrakonstruálását teszik szükségessé (Senra és mtsai, 2011)

A testképben bekövetkezett változások, s ezek megélése kritikus szempont az amputációhoz való alkalmazkodás folyamatában és a protézis elfogadásában. A test átalakulásához való viszonyulás egyénről-egyénre változik. Egyesek mérsékelt distresszel képesek túllendülni rajta, mások hosszú távú negatív attitűdöket alakítanak ki önmagukról, és testükről. A szégyen, zavar, viszolygás érzése az önmegbélyegzés egyik formája, mely a szociális stigma internalizációja révén alakulhat ki (Rybarczyk és mtsai, 1995). Kevésbé szélsőséges esetben jól érzik magukat akkor, ha leplezni tudják amputált végtagjukat (viselik protézisüket), viszont kényelmetlenséget élnek át, ha sikertelen a leplezés, illetve nem is mutatkoznak nyilvánosan protézis nélkül. A pozitívabb testkép rendszerint a protézis könnyebb elfogadását eredményezi, míg a negatív testkép a protézishasználat nehézségeivel áll összefüggésben (Murray és Fox, 2002).

Az egyéni különbségek ellenére a testkép alakulása fontos szerepet játszik az amputációhoz való globális alkalmazkodásban. A testtel kapcsolatos elégedetlenség és szorongás prediktívnek bizonyult a depresszív tünetek megjelenésével kapcsolatban, valamint összefüggésben áll az alacsonyabb szintű jólléttel, élettel való elégedettséggel (Breakey, 1997; MacLachlan és mtsai, 2009). Ezen túl a testkép negatív irányú változása alacsonyabb aktivitási szintet eredményez, míg a pozitív testkép több fizikai aktivitással áll összefüggésben (Rybarczyk és Behel, 2008).

Az amputáció több szinten befolyásolja a testkép változását. Vannak kimondottan amputáció specifikus-, illetve a protézissel kapcsolatos faktorok, de a test észlelését jelentősen befolyásolják fejlődési- és társas tényezők is. Az amputáció-specifikus faktorok közül az egyik az amputáció mértéke: minél nagyobb mértékű a beavatkozás, annál nagyobb alteráció következik be a testképben, azonban fontos kiemelni, hogy ezzel nem feltétlenül egyenes arányú a negatív hozzáállás, a testtel való elégedetlenség - a kontextus, melyben a beavatkozás történik döntő fontosságú az egyén reakciójának formálásában (pl.: életmentő műtét vs. traumatikus baleset). A megjelenéssel kapcsolatos egyéni reprezentációk ennél fontosabb faktornak számítanak – mindenki más– és -más kognitív-affektív értéket kapcsol a különböző testrészeihez. Például vannak nők, akik testképének központi részét képezi a rövid szoknyák, magas sarkú cipők viselete, míg mások számára ez nem kimondottan fontos – minél nagyobb szubjektív érték fűződik az elvesztett testrészhez, annál komolyabb lesz a testtel kapcsolatos szorongás és negatív irányú változás. A testről alkotott statikus képen túl a rehabilitáció folyamatában központi szerepet játszik a testkép kinetikus aspektusa – az egyénnek össze kell egyeztetnie a korábbi mozgásos reprezentációkat a funkcionálás új módjaival, ami kritikus lehet az alkalmazkodás során. A dizabilitás oka szintén meghatározó az egyén reakciójában - azonos mértékű amputációt (pl.: térd feletti alsó-végtag amputáció) merőben másként élhet át és interpretálhat attól függően, hogy a beavatkozásra miért került sor. Traumatikus baleset, vagy orvosi műhiba következtében való amputációt nehezebb feldolgozni, és az alkalmazkodás folyamata is hosszabb és nehezebb, Ilyen esetekben több a testtel kapcsolatos szorongás, a protézis elfogadása nehezebben, vagy egyáltalán nem történik meg, s sokan a PTSD tüneteit mutatják. A velük történteket igazságtalannak, értelmetlennek és hiábavalónak érzik, személyes narratíváikban a tragédia, a viktimizáció és a felbecsülhetetlen veszteség jelenik meg. Az ő esetükben gyakori a korábbi testkép felértékelése, idealizációja, és ehhez képest a jelenlegi túlzott lebecsülése, megvetése. Ezzel szemben azok a betegek, akiknél krónikus kondíciójukból kifolyólag elkerülhetetlen az amputáció, pozitívabban tudnak alkalmazkodni a testkép és szelf változásához. Narratíváikban a „megmenekülés áraként”, vagy a „fájdalomtól való megszabadulásként” jelenik meg az amputáció, és sokszor a hála, megkönnyebbülés, megújulás érzése jellemzi őket. A veleszületett végtaghiányban szenvedő emberek testképe teljesen más kérdéseket vet fel. Esetükben a végtag hiánya eleve integrálódik testsémájukba, így éppen annak pótlása, protézissel való helyettesítése igényel nagyobb mértékű alkalmazkodást. Az amputáción átesett emberek számára a protézis jobb funkcionálást és természetesebb küllemet biztosít. Megváltozott énképükbe a testkép két új aspektusát is be kell tudniuk illeszteni, nevezetesen azt, hogy milyen a test protézissel, illetve anélkül. A protézishez való viszony attól függ, ki milyen szubjektív jelentést fűz hozzá – van, aki számára az esztétikai szempontok a fontosabbak, hogy minél természetesebbnek hasson, míg másoknak a funkcionális oldal a legfontosabb, vagyis, hogy minél sokrétűbben legyenek képesek használni azt. A protézis interperszonális értéke pedig azt jelenti, hogy társas szituációkban mennyire elégíti ki a viselője igényeit, például mennyire képes leplezni fogyatékát. Az alkalmazkodást fejlődési tényezők is befolyásolják – kisebb gyerekeknél általában könnyebb adaptáció és a protézis jobb elfogadása jellemző. Serdülőkorban már sokkal problémásabb a folyamat, elsősorban a társakkal folytatott interakció hangsúlyos, mivel a változások jelentősen érintik a társas kapcsolataikat. A külső megjelenés is kiemelt fontossággal bír ebben a korszakban, s a testkép komoly torzulása következhet be az amputáció után. Az idős emberek ezzel szemben jellemzően kevésbé „erős” reakciókat adnak, és jobban alkalmazkodnak a változáshoz. Ebben a korban gyakori a szociális leminősítés jelensége, vagyis a lefelé történő összehasonlítás - egyfajta racionalizáció – „lehetne ennél rosszabb is…” (Flannery és Faria, 1999). Végül fontos kiemelni, hogy a testkép szorosan összefonódik a társas élményekkel. Mások reakciói sarkalatos pontjai az új testkép és énkép kialakulásának. Az előítéletek internalizálódhatnak,

és az alsóbbrendűség, értéktelenség, különcség, elidegenedés érzéseiben juthatnak kifejezésre. Szerencsére a protézis-technológia gyors iramú fejlődése megkönnyíti az amputált végtag elrejtését, és a nyilvános szerepléseket (Rybarczyk és Behel, 2008).

A korábbi szelf-élményhez képest az amputáció után egy fizikailag és lelkileg megváltozott énkép alakul ki a személyben, azonban ez az átalakulás korántsem egyszerű - az identitás teljes újrafogalmazására és integrációjára van szükség. Ez a folyamat az amputáció individuális megélésétől függően egyénről-egyénre változhat, és sokszor akadályokba ütközik (Rybarczyk és Behel, 2008).

A motiváció szerepe az alkalmazkodás folyamatában - A szelf determináció elmélete

Az öndetermináció motivációs elmélete (Ryan és Deci, 2000; 2008) abból indul ki, hogy az ember belső, pszichológiai fejlődési tendenciákkal rendelkezik, melyek során aktív erőfeszítéseket tesz arra, hogy a külső tényezőket kontrollálja, és tapasztalatait egy összefüggő szelfbe építse be. Az ember továbbá veleszületetten rendelkezik három fő pszichológiai szükséglettel – a kompetencia motiváció, a kapcsolat és az autonómia szükségletével. Az emberi motivációk típusainak (nincs, külső, belső), szabályozási stílusainak és az okság észlelt helyének kontinuumát összefoglalóan öndeterminációs kontinuumnak nevezzük, mely az öndeterminált, autonóm módon szabályozott viselkedéstől a külsőleg szabályozott és kontrollált viselkedésig terjed. Belsőleg szabályozottnak, autonómnak tekinthető az a viselkedés, ami önállóan választott és személyes relevanciával bír; külsőleg szabályozott az a viselkedés, amikor az valamilyen külső, vagy belső nyomás hatására jön létre. A magasabb fokú öndetermináció pozitívabb pszichés funkcionálással jár együtt – viselkedéses, kognitív és emocionális szinten egyaránt (Pl.: magasabb önértékelés, élettel való elégedettség, boldogságérzet, fizikai és mentális egészség stb.), a külsőleg kontrollált szabályozás viszont maladaptív pszichológiai kimeneteket eredményez. A testképpel kapcsolatban is sikerült kimutatni ezt az összefüggést: a kontrollált szabályozási formák negatívabb testképpel, és társas helyzetekben való testtel kapcsolatos szorongással járnak együtt (Ryan és Deci, 2000; 2008).

Az amputációt követő alkalmazkodás folyamata komoly fizikai- és pszichés erőfeszítéseket igényel, melyek kivitelezése csak akkor lehetséges, ha az egyén motivált arra, hogy ebbe a – nem kis áldozatokat követelő – folyamatba belevágjon. Az alkalmazkodás egészen a mindennapi teendők ellátásától, a protézis használatán át az új élethelyzet és ’én’ elfogadásáig, az identitás újraalkotásáig terjed. Ahhoz, hogy mindez a lehető legjobban és legtartósabban valósulhasson meg, arra van szükség, hogy a kezdeti, akár motiválatlan állapottól a környezet által szabályozott extrinzik motiváción át az egyén eljusson az intrinzik motivációig, melynek során azonosul az új célokkal és viselkedését egyéni, autonóm módon szabályozza.

Kutatási kérdések

Kutatásomban két fő kérdésre szeretnék választ kapni. Egyrészt, hogy felállítható-e az amputációt követő pszichológiai változásokkal (pszichológiai funkcionálás, testkép, identitás) kapcsolatban egy olyan modell, melyben a motiváció típusa mediáló szerepet tölt be a fent felsorolt változók alakulásában és ezen keresztül az alkalmazkodás folyamatában? Másrészt, hogy az intrinzik motiváció, és az autonóm szabályozási mód együtt jár-e a kedvezőbb pszichés funkciókkal, testképpel és integráltabb identitással? Ha igen, milyen természetű az összefüggés a motiváció típusa és a többi változó között? Azt várhatnánk, hogy az amputációt követő kezdeti fázisban (közvetlen posztoperatív fázis) a testkép, identitás és általános pszichológiai funkcionálás negatív irányú változása és a motiváció hiánya jellemző. Az idő előre haladtával megjelenhet a motiváció extrinzik, majd intrinzik formája, ezzel együtt a pszichológiai funkcionálás és testkép pozitív irányú változása figyelhető meg. Feltételezésem szerint az extrinzik motiváció megjelenése inkább a környezet hatásával, míg az intrinzik motiváció megjelenése inkább a sikerélményekkel áll összefüggésben. (2. ábra)

Módszer – a vizsgálat menete

A vizsgálat két szakaszból áll. A kezdeti fázisban szükség van néhány olyan mérőeszköz magyar nyelvű adaptálására, melyek jól illeszkednek kutatási kérdéseimhez, azonban még nem használták őket magyarul. Ezt követően válik majd lehetővé az amputált személyekkel történő adatfelvétel. Kutatásom jelenleg az első fázisban tart.

Az adaptálásra kerülő kérdőívek egyike a SPAS (Social Physique Anxiety Scale, Hart et al 1989), mely a testkép szociális aspektusát méri. Tételei például így hangzanak: „Mások jelenlétében félénk vagyok testi megjelenésem miatt”, „Időnként aggódom, hogy mások negatívan ítélik meg súlyomat vagy testalkatomat”, vagy „Általában nem zavar, ha valaki végigméri a testem”. 12 iteme van, melyeket 5-fokú Likert skálán kell értékelni. Annak felmérésére szolgál, hogy az egyén milyen fokú szorongást, kellemetlenséget él át, ha úgy érzi, mások megfigyelik és értékelik külső megjelenését. Felméri a szociális helyzetekben fellépő - kognitív, érzelmi és viselkedéses - elkerülésre irányuló tényezőket. A másik kérdőív az IDS (Identity Distress Survey, Berman, Montgomery, & Kurtines, 2004), egy identitás kérdőív, mely a megoldatlan identitás-problémákkal kapcsolatos distresszt méri fel. A kérdőív 10-itemére 5-fokú Likert-skálán kell válaszolni, aszerint, hogy adott itemmel kapcsolatban milyen mértékben él át distresszt az egyén. A tételek az élet különböző területeire vonatkoznak, úgy mint hosszú távú célok, munkahely, baráti kapcsolatok, szexualitás, vallás, csoportokhoz tartozás stb. Ezen kívül rákérdez arra, hogy a felsorolt életterületek összességével kapcsolatban mekkora az átélt distressz mértéke, valamint, hogy ez az érzés milyen régóta áll fenn.

Az adaptáció során a résztvevők kitöltötték még egy másik testkép-, illetve identitás mérésére szolgáló kérdőívet, ezek a BAT (Body Attitude Test – Testi Attitűdök Tesztje, Probst et al, 1995; Ford.: Túry és Szabó, 2000), valamint az EIS (Ego Identity Scale, Erikson, 1968) voltak. Utóbbi kérdőíveket számos magyar kutatásban sikeresen használták már. A tesztbattéria demográfiai adatokra vonatkozó kérdésekkel indul (pl.: nem, életkor, foglalkozás, gyerekek száma, súly, magasság – testtömegindex).

Elővizsgálati eredmények

A vizsgálat még folyamatban van, jelenleg 91 résztvevő (58 nő, 33 férfi) adatai kerültek feldolgozásra. A résztvevők átlagéletkora 33,6 év. A tesztek reliabilitásvizsgálata megmutatta, hogy mindkét adaptálásra kerülő kérdőív megbízhatósága nagyon magas (SPAS Cronbach Alpha=0,91; IDS Cronbach Alpha=0,83).

A statisztikai elemzésből két fontos eredményt szeretnék kiemelni. Az egyik a kérdőívek egymással való, erősen szignifikáns korrelációja. Magas korreláció figyelhető meg mind a két testképet mérő kérdőív (BAT+SPAS; r=0,821; p<0,00), mind pedig a két identitást mérő teszt között (EIS+IDS; r=-0,332; p<0,01). Az összefüggés az identitás és testkép kérdőívek között is erős: IDS+SPAS (r=0,394; p<0,00); IDS+BAT (r=0,500; p<0,00); EIS+SPAS (r=-0,411; p<0,00); EIS+BAT (r=-0,380; p<0,00). Ezek az összefüggések egyrészt rámutatnak arra, hogy az adaptált kérdőívek valóban azt mérik, amit szeretnénk, és magyar nyelven is jól használhatóak. Másfelől pedig azt, hogy a testkép és identitás szoros kapcsolatban áll egymással, tehát a kutatás jó mederben halad és érdemes ezt a kérdéskört alaposabban körüljárni, az összefüggések irányát megállapítani.

A másik érdekes eredmény a nemek közötti különbség. Míg a férfiak esetében a testtömegindex (bmi) nem állt szignifikáns összefüggésben semelyik másik változóval, a nők esetében a magasabb testtömegindex (bmi) negatívabb testtel kapcsolatos attitűddel (bmi+BAT; r=0,291; p<0,03), valamint szociális helyzetekben magasabb testtel kapcsolatos szorongással járt együtt (bmi+SPAS; r=0,296; p<0,02). Ez az eredmény arra utal, hogy nők esetében sokkal szorosabb kapcsolat lehet testükhöz való viszonyuk, valamint szociális helyzetekben felmerülő idegesség, szorongás között. Erre az amputált mintán végzett kutatás során is figyelmet kell majd fordítani. Ezen elővizsgálati eredményekből még nem vonhatók le messzemenő következtetések, de mindenképpen kedvező irányba mutatnak a jövőre nézve. A SPAS illetve az IDS kérdőívek magyar nyelvre történő adaptációja rendkívül fontos kutatásom szempontjából, mivel a testkép, és az identitás olyan vonatkozásait méri, ami amputáción átesett személyek esetében különös hangsúlyt kap.

Összefoglalás, kitekintés

Az amputáció következtében fellépő pszichés reakciók vizsgálata rendkívüli jelentőséggel bír, mivel az eredmények könnyen visszaforgathatóak a gyakorlatba, a betegek rehabilitációjának folyamatába. Sajnos egyre több ember esik át ilyen beavatkozáson, legtöbben vaszkuláris betegségek, vagy 2-es típusú diabetes következtében, de sokan traumatikus baleset miatt. Az ő felépülésük és alkalmazkodásuk pedig döntő részt lelkiállapotuk és jóllétük függvénye, éppen ezért fontos, hogy a rehabilitáción túl megfelelő pszichés támogatásban – „pszicho-protézisben” - is részesülhessenek. Az elmúlt években számottevően nőtt az amputációval kapcsolatos pszichés tényezőkkel-, ezen belül pedig a testkép kérdésével foglalkozó kutatások száma. Ennek ellenére még mindig számos kérdés megválaszolatlan maradt, vagy további vizsgálatot igényel. (Horgan és MacLachlan, 2004; Rybarczyk és Behel, 2008). Kutatásom rövidtávú célja a fentebb bemutatott elméleti modell tesztelése, hogy világosabb képet kaphassunk a motiváció alkalmazkodásban betöltött szerepéről amputáción átesett személyek esetében. Hosszabb távon pedig szeretném kutatási eredményeimet a gyakorlatban is hasznossá tenni a betegek motivációs tréningjén, az egészségügyi személyzet és a hozzátartozók edukációján keresztül.

Irodalom

Breakey, J. W. (1997) Body Image: The lower-limb amputee. Journal of Prosthetics and Orthotics. Vol. 9., No. 2.

Butler, D. J., Turkal, N. W. and Seidl, J. J. (1992) Amputation: preoperative psychological preparation. The Journal of the American Board of Family Practice. 5(1): 69-73.

Czeglédi E., Urbán R. és Csizmadia P. (2010) A testkép mérése: A Testi Attitűdök Tesztjének (Body Attitude Test) pszichometriai vizsgálata. Magyar Pszichológiai Szemle. 65.3. 431-461.

Deci, E. L. és Ryan, R. M. (2000) The ’what’ and ’why’ of goal pursuits: Human needs and the self determination of behaviour. Psychological Inquiry, 11, pp.14-23.

Deci, E. L. és Ryan, R. M. (2008) Facilitating optimal motivation and psychological well being across life domains. Canadian Psychology, 49, 14-23.

Desmond, D. and MacLachlan, M. (2002) Psychosocial issues int he field of prosthetics and orthotics. Journal of Prosthetics and Orthotics. Vol. 14, No. 1.

Eisner, C., Darlington A. S. E., Stride C. B. and Grimer, R. (2001) Quality of life implications as a consequence of surgery: limb salvage, primary and secondary amputation. Sarcoma 5. pp. 189-195.

Flannery, J. C. and Faria, S. (1999) Limb loss: alterations in body image. Journal of Vascular Nursing. Vol. 17, No. 4.

Gallagher, P. (2004) Introduction to the special issue on psychosocial perspectives on amputation and prosthetics. Disability and Rehabilitation. Vol. 26, No. 14/15. pp. 827-830.

Horgan, O. and MacLachlan, M. (2004) Psychosocial adjustment to lower limb amputation: A review. Disability and Rehabilitation. Vol. 26, No. 14/15. pp. 837-850

Lantos K., Iván E., Pászthy B. (2008) A testkép és mérése. In: Túry F., Pászthy B. (szerk.) Evészavarok és testképzavarok. pp. 299-315. Pro Die, Budapest.

MacLachlan et al. (2009) Short report. Psychosocial adjustment to diabetes related lower limb amputation. Diabetes UK. Diabetic Medicine. Vol. 26, pp. 1063-1067.

Murray, C. D. and Fox, J. (2002) Body image and prosthesis satisfaction int he lower limb amputee. Disability and Rehabilitation. Vol. 24, No. 17. pp. 925-931.

Price, E. M. and Fisher, K. (2002) How does counseling help people with amputation? Journal of Prosthetics and Orthotics. Vol. 14, No. 3.

Rybarczyk, B. and Behel, J. (2008) Limb loss and body image. In: Gallagher, P., Desmond, D. and MacLachlan, M. (szerk.) Psychoprosthetics. Springer, London.

Rybarczyk, B. et al. (1995) Body image, percieved social stigma, and the prediction of psychosocial adjustment to leg amputation. Rehabilitation Psychology. Vol. 40, No. 2.